1988-at írunk, a közutakon már nem csak elvétve rohangál egy-egy nyugati autó, ám a szocialista ipar közlekedésmérnökeinek termékei még jócskán többségben vannak. Jórészt Trabantok, Watburgok, Škodák és Zsigulik jellemzik az utcaképet.

  A honi autósportban abban az időben a nyugati autó ritka volt, mint a fehér holló. Voltak néhányan, akik ilyenekkel közlekedtek, de az átlag autóversenyző valamilyen szoci járművet hajtott. Méghozzá nem is akárhogy!
  A nyugati autócsodákhoz képest nevetségesen alacsony költségvetésből alkotott ízig-vérig versenyautók egy-egy család, vagy baráti kör szeme fényét jelentették. Éjszakánként, munka után, hétvégéken, családdal összezördülve épültek, szépültek ezek az autók, csak hogy a következő gépátvételen ismét ott állhasson a "szekér", megvalósuljon a folyamatosan dédelgetett álom, a rajthoz állás.

  Érdemes felidézni, hogy az a bizonyos négytenyérnyi felület mivel kapcsolódott az úthoz. A szerencsésebb, gazdagabb, jobb kapcsolatokkal rendelkező csapatok hozzájutottak jobb gumihoz, de a többség Y Stomilokon és hasonló gumikon gyűrte a kilométereket. Mindezt úgy, hogy apait-anyait beleadott, mert tudta, hogy igazi kamikázék vannak a kategóriában, akik mellett nem fér bele a legkisebb hiba vagy lazsálás sem. Menni kellet, a technikából az utolsó cseppet is kipréselve. Még akkor is, ha a kellő tapasztalat még hiányzott esetleg. És menni akartak a versenyzők akkor is, ha látszólag nem volt már remény. Néha igazi roncsokkal jöttek le a gyorsaságikról, hátha lehet tovább menni, hátha kibírja a technika.

 Álljon itt egy videó, ami ezt az időszakot eleveníti fel. Gyerekként én is kint voltam a felvételeken szereplő versenyek egyikén, életre szóló élmény volt…